Láthatatlan lét

Láthatatlan lét

A történelem egyik legnagyobb népirtása zajlik napjainkban világszerte, abortusz álnéven. Csak az USA-ban évente több, mint 600 ezer abortuszt regisztrálnak törvényesen!

A napokban jött a hír, hogy New York államban tovább lazították a törvényes kereteket is. Már a születésig megengedett az abortusz.

Krisztus-követőnek vallom magam, és mégis túl sokszor mulasztottam el eddig szót emelni azokért, akik nem tudnak magukért felszólalni, bár  erre Isten maga szólít fel.

Az abortusz gyilkosság. Ember-gyilkosság. Ezen nincs mit szépíteni.

Az emberi élet nem az első lélegzetvétellel kezdődik. Ez Isten igéje alapján nem kérdés.

“Örökkévaló, te alkottad testem,
anyám méhében kezed formált engem!
Dicsérlek, mert csodálatos módon teremtettél!
Bizony, csodálatosak alkotásaid,
és lelkem jól tudja ezt!
Mindent tudsz rólam!
Még csontjaimat is láttad, ahogy titokban
formálódtak anyám méhében!
Naponta figyelted, amint
alaktalan testem formát öltött.
Könyvedben minden része fel volt írva,
és a napok is, mikor kiformáltad tagjaimat.”

(139. zsoltár, 13-16. vers)

De igazából… még a Bibliát sem kell elhinni ehhez.

Azt hiszem, senki sem kérdőjelezné meg, hogy akinek dobog a szíve, az életben van, addig ugyanis nem lehet halottnak nyilvánítani senkit, amíg van pulzusa. Miért hagyjuk hát figyelmen kívül a tényt, hogy a magzatok szíve a 6. héten már dobog?

Ez lenne a kérdésem, amit az ezzel kapcsolatos diskurzusba bedobnék.

Az abortusz gyilkosság. Ember-gyilkosság. Ezen nincs mit szépíteni.

És akkor, kérdezhetnéd, mi van azokkal, akik elkövetik? Utálja őket Isten?

Az talán nem baj, ha az abortusz után valaki eljut oda, hogy súlyos bűn terheli. Inkább az a nagyobb baj, ha eddig igen, de a keresztig már nem jut el.

Egészséges, ha van bűnbánat, ám ha nincs bűnbánat, nincs is mit a kereszthez vinni. Betegséget okoz, ha elnyomjuk a természetes érzést, majd rejtett szégyent, amíg nincs rá feloldozás.

Pedig van rá megoldás. A kegyelem, amit a kereszten nyertünk.

Jézus bizony leülne a zokogó anyuka mellé. Meghallgatná és megölelné.

Beteg vagy bűnöző

Beteg vagy bűnöző

Mit gondolsz?

Halálraítélt bűnöző vagy, akit kivégzés vár… vagy haldokló beteg, akinek gyógyulásra van szüksége?

Nem mindegy.

Nagyon nem.

A törvény és a világ azt mondja, hogy az első.

A kegyelem és Jézus azt mondja, hogy a második.

“Nem véletlenül hajléktalan. Nem véletlenül prosti. Nem véletlenül kövér. Nem véletlenül rákos. Nem véletlenül magányos. Megérdemli.” (A világ)

“Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat, hanem hogy a bűnösöket hívjam.” (Jézus*)

Te kinek hiszel?

Mert számít.

Mert bűnözők voltunk, valóban.

Mert igenis vannak bűneink. És nagyonis elválasztják Istent tőlünk. Ezért aztán gyűlöli is őket. Ha igazságos bíró akar maradni, akkor halálra kellene ítélnie minket.

És ő mégis úgy döntött, hogy nem egy hóhért, hanem egy orvost küld hozzánk, Jézus Krisztust, kezében az orvossággal, a kegyelemmel, és megment minket.

Még akkor is, ha ez ennek az orvosnak az életébe került. Aki történetesen a Fia. És maga is Isten. És mégsem eltaposni jött, hanem felemelni. Mert ennyire szeret bennünket.

Felmentettek már minket. Ezt tette értünk Jézus. Ott, kétezer éve, a kereszten.

Elvégezte a küldetését és Isten már így tekint ránk és minden emberre.

Fel vagyunk mentve, és orvosra van szükségünk.

Mert azt meg lehet gyógyítani, aki beteg.

Mert csak azt lehet meggyógyítani, aki beteg.

Beteg vagy, nem bűnöző.

Gyere Jézushoz.

Ő meggyógyít téged.

* Márk 2,17

Fele-barát

Fele-barát

Fele-barát. Azaz egy barátság fele. Node melyik fele?

Erről szól Jézus egyik jól ismert példabeszéde, az irgalmas samaritánus története. Nem is olyan rég még ugyanúgy értelmeztem ezt a történetet, ahogy gyerekkoromban is: Megkérdezik Jézustól, hogy kivel tegyünk jót, és a válasz: mindenkivel! Ajjajjajaj! Hát köszönöm szépen, most már menni fog. Öööö…

Nemrég azonban elkezdtem egészen másként olvasni ezt a történetet. Nézzük csak meg együtt újra! Lukács evangéliumának a tizedik fejezete írja le a példabeszédet. Egyszer csak felkeresi Jézust egy “szakértő” törvénytudó – azaz valaki olyan, aki nagyon jól ismerte az Írásokat, vagyis a mai Ószövetséget -, és fogást akart rajta találni.

Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: “Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: “Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: “Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: “Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: “De ki a felebarátom?”

Ez a kérdés körülbelül olyan, mint amikor a Biblia arról ír, hogy a feleségek “tiszteljék” a férjüket, és mi nők feltesszük a leglényegesebb kérdést: najó, ezt értem, de mit is jelent itt az, hogy tisztelni?

Akkor szoktuk ezt csinálni, amikor kifogásokat keresünk, ki akarjuk kerülni a dolgot. Mégsem jelentheti ez azt, hogy mindenkit szeressek. Szóval ki is az én felebarátom?

Avagy: kit is kell szeretnem?

Nézzük, mi Jézus válasza erre.

Válaszul Jézus ezt mondta neki: “Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek.

Adódik a kérdés. Mit gondolunk arról, vajon kinek kellett volna ezen a szerencsétlen bajbajutott emberen segítenie? A családja, a barátai nincsenek ott, ők nem tudnak az egészről semmit, ők nem jöhetnek szóba, csak idegenek, akik épp arra járnak.

Egy jó ember csak megáll majd!

Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte.

Egy pap és egy lévita. Ők azok, akiket az akkori társadalom a legszellemibb embereknek tartott. Ma talán úgy mondanák: ők voltak a legközelebb Istenhez, nekik volt ez joguk és egyben kötelességük is, maga Isten rendelte így, erről tanúskodnak az Írások. Nekik azért csak szeretniük kellett volna ezt az embert!

Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked.

Az összes ott élő népcsoport közül akkoriban a legtöbben a samaritánusokat tartották a legkevésbé szellemi embereknek. Az Írások szerint még csak nem is jó helyen imádták Istent, azaz nem a jeruzsálemi Templomban! Mégis, ebben a történetben egy samaritánus cselekszik helyesen!

Tessék! Ez lenne tehát akkor a lényeg? Ne szellemi emberek akarjunk lenni, hanem irgalmas szamaritánusok, akik mindig minden szerencsétlent felkarolnak, bármerre járnak?

Valóban fontos, hogy lássuk azt, hogy a látszat tényleg nem számít Istennek. Nem ez az egyetlen példabeszéde Jézusnak, ami arról szól, hogy a látszólagos vallásosság, ami az embereknek feltűnhet, Isten szemében nem feltétlenül ér bármit is. Ő nem arra néz, amire az emberek néznek, hanem a szívet vizsgálja.

De ha ezt akarná mondani most is, Jézus ennyivel le is zárhatná a dolgot, ám ő mégis folytatja:

Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: “Az, aki irgalmas volt hozzá.” Jézus erre ezt mondta neki: “Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”

Mi is volt a Jézushoz intézett kérdés?

“Ki az én felebarátom?” Avagy kit kell szeretnem?

Mi volt ezzel szemben Jézus kérdése?

“Ki volt a felebarátja?” Avagy végülis ki szeretett?

Mert vegyük észre, hogy Jézus nem is a példabeszéddel válaszol. Sőt, nem is igazán válaszol egyenesen a kérdésre! A legjobb tanítók egyébként sem válaszaikkal, hanem kérdéseikkel tanítanak. Jézus is ezt teszi. A válasza tulajdonképpen egy kérdés. Akárcsak a beszélgetés elején, most is kérdésre kérdéssel válaszol.

Mintha nem is a példabeszéd lenne a lényeg, hanem az csak a kérdés tartozéka lenne. Lehet, hogy nem is arról van szó igazából, hogy kinek a feladata lett volna segíteni a bajbajutott emberen. De nem is arról, ami az eredeti kérdés volt: vagyis hogy nekünk kiket kell szeretnünk. Mert erre valójában tudjuk a választ, csak kifogásokat keresünk.

Jézus leginkább a gondolkodásunkat szeretné megváltozatni, vagyis azt, hogy egy másik kérdésben gondolkozzunk.

Mert nem az a kérdés, hogy ki az én felebarátom, és akkor őt szeretnem kell. Hanem az, hogy kinek vagyok én a felebarátja? Ez az, amire tudok válaszolni. És erre a választ is tudjuk, akárcsak a történetünk főszereplője. Ki volt a felebarátja?

“Az, aki irgalmas volt hozzá.” Vagyis az, aki szerette őt.

Tehát azoknak leszek a felebarátja, akik felé szeretettel vagyok.

Ezt a szeretetet adhatom egyoldalúan is, hiszen én csak arról dönthetek, hogy kinek adom oda a barátságomat önként, ami tulajdonképpen csak egy fele-barátság. Hogy ezt viszonozza-e az a valaki, az már nem az én döntésem, hanem az övé. Ha igen, akkor kialakul maga a barátság, ami egy kölcsönös kapcsolat. Ha nem, akkor marad fele-barátság a dolog. De ez a fele csak rajtam áll.

Nem kell mindenkit szeretnem, de szerethetek mindenkit.

Fele-barátja mindenkinek lehetek, akinek csak akarok.

Ez óriási szabadság! Köszönöm, Jézus!

Ott-hon vágy

Ott-hon vágy

Ott-hon vágy

Meséltem már
hol a hazám?
Mi vár otthon,
milyen király?

Csodás ország,
béke földje.
Ott az élet
örökzöld lesz.

Itt csak vendég,
követ vagyok.
Hova megyek,
elmondhatom?

Nincs ám ott éj,
meg tél, meg dér.
Örök Nap süt,
örök fény ér.

Oda vágyom,
oda, haza.
Hol az élet
csupa laza.

Nincs mi fájjon,
nincs mi bántson.
Öröm tölt el,
már úgy várom.

Nincs messze, bár
szűk a kapu.
Megmutassam,
út merre fut?

Ott a vizet
ingyen adják.
Tiszta, finom,
élő forrás.

Megszomjazom,
ha rágondolok.
Van pár palack,
csak kérj, adok.

És a légkör!
Éltet, ropog.
Hírből se lát
füstöt, kormot.

Felüdítő,
mikor szellő
hoz belőle
ízelítőt.

Aztán van ám
lakodalom!
Eszünk csupa
finomságot.

Csak a menü
hatvanhat könyv.
Ha olvasod,
jóllaksz, betölt.

Vár az élet,
vár királyom.
Vár a férjem,
vár családom.

Mennék már, de
maradok még.
Magammal, kit
tudok, hoznék.

2017.04.11.

Mit kezdjek a gyászolókkal?

Mit kezdjek a gyászolókkal?

2016. április 11-én meghalt az édesapám.

Nem szeretnék most még túl sokat írni a gyászfolyamatról, amelyen azóta átmentem. Ez azt hiszem, mindenkinek egyéni út.

Már rögtön az elején “megnyugtattak”, hogy ez a folyamat bizony sosem fog véget érni. Mindig lesz valami, amit el kell gyászolnom édesapám kapcsán. Az esküvőmön majd azt, hogy nem ő kísér az oltárhoz, a gyermekeimnél majd azt, hogy ezt ő nem láthatja, és így tovább. Időről időre feljön. Eleinte naponta rándul görcsbe a gyomrod, aztán hetente, aztán egyre ritkábban. Ez igaznak tűnik az én esetemben is. Mégis úgy gondolom, hogy van egy pont, amikor véget ér a folyamat. Azt tapasztaltam, hogy a gyász igazából kivett a megszokott életből. Kiragadta a gondolataimat, a szívemet és egy teljesen más világba, nézőpontba kerültem. Egy olyanba, amiben látszólag senki más nem volt rajtam kívül. Nevezhetjük ezt a halál árnyéka völgyének is, mert itt minden arról szól, ami nincs, elmúlt vagy fáj. Minden erőmmel harcoltam, hogy kimeneküljek ebből a helyzetből, de semmi nem működött. Végig kellett mennem a völgyön. És csak a túloldalon sütött ki a nap.

Azt hiszem, hogy ha már gyászoltál vagy épp gyászolsz szívedhez közel álló embert, akár szülőt, testvért, gyermeket, legjobb barátot, akkor neked ez nem új, és sok újat valószínűleg nem is tudnék mondani. Inkább azoknak szeretnék írni most, akik még nem éltek át ilyen mély gyászt, de szeretnének egy kicsit belepillantani, és szükségük lehet néhány praktikus tanácsra.

Szóval, mit tehetsz, ha valaki, aki hozzád közel áll, épp gyászol?

  1. Legyél türelmes! A gyász ideje minden esetben más. Nekem most két és fél évig tartott, de lehetett volna hosszabb is! Nem lehet siettetni, a völgyön végig kell menni, nem lehet félúton kimászni, meg lehet próbálni, de könnyen visszazuhan az ember és utána nehezebb, lassabb lehet.
  2. Ne félj a gyászolótól! Nekem már az elejétől fogva igényem volt a kapcsolódásra. Főleg az elején szükségem volt az együttérzésre is, de egy idő után arra is, hogy lássam: az élet nem állt meg. Nem is beszélve a tömérdek kegyelemről, amit kaptam, amikor alig láttam magamon túl. Sokszor a környezetem mutatta az utat, merre van a fény.
  3.  Jelezd a határaidat! Arra is szükségem volt, hogy valaki visszatükrözze: túl mélyre mentem; és amit nagyon nehezen fogadtam el: hogy ebben ember nem osztozhat, nem segíthet. Ha a barátaim mindig sajnáltattak volna, ha nem tartották volna a határaikat, soha nem fordultam volna igazán Istenhez, aki valóban tudott segíteni, és szakértő segítőhöz sem mentem volna, ami meggyorsíthatta a folyamatot.

Igazából… azt hiszem, ennyi. Nem tehetsz többet, és nem is kell tenned többet. Nem mehetsz végig senki helyett a völgyön. Egyedül Isten mehet oda az emberrel, és ő velünk is jön, senki sincs egyedül a halál árnyékának völgyében.

Miért annyi az örömhír, hogy “Jézus szeret téged”

Miért annyi az örömhír, hogy “Jézus szeret téged”

Az evangélium nagyon egyszerű, mégis előfordul, hogy sokszor mi keresztények sem merjük megfogalmazni egy mondatban. Miért? Mert nettó 400 órányi tanítást hallottunk már róla, és minden nap egy új szögből süt rá a nap és mindig tanulunk valami újat róla. Ez a Krisztus-követés élménye, amit egy mondat sem foglalhat össze, de egyetlen mondat is elindíthat. És ez a mondat lehet annyira rövid meg tömör, minthogy “Jézus szeret téged.”

Jézus · Az örömhír ereje a mögötte rejlő személyből fakad. Ha még nem tudod, kicsoda Jézus, valami benned legbelül akkor is reagál rá, a nevére. Nem véletlen, hogy ez a mondat szinte senkit sem hagy hidegen! Akárhányszor kimondtam ezt a mondatot, senki füle mellett nem ment el. Vagy kitörő öröm vagy elfolytott öröm, vagy kitörő düh vagy elfolytott düh volt a hatása. Attól függően, hogy éhes szív vagy érdes szív fogadta. Igazából még csak nem is rajtam múlott. Jézus nevében erő van, és mint az ő követője, hatalmam van ezt az erőt gyakorolni. Ez pedig minden alkalommal megtörténik, amikor hirdetem Jézus Krisztus evangéliumát.

szeret · Ebben a szóban benne van, hogyan viszonyul hozzánk Isten, de mi hajlamosak vagyunk újraértelmezni a szeretetet a saját szánk íze szerint, és emiatt nem feltétlenül tudjuk, mit is jelentene az, hogy Isten szeret minket. De mindegy, hogy hányszor definiáljuk újra, mindig az eredeti jelentése marad az igazi. A szeretet az, amit legpontosabban a kereszt fejez ki. Egy kiontott élet, hogy újjáöntött életet adjon. Mindenkinek. Bűnbocsánat a világ összes bűnére. Ha szeretsz valakit, elfeded a hibáit, megbocsátasz, visszafogadod, mindenről lemondasz a kapcsolat helyreállásáért. Ezt tette Jézus értünk.

téged · Bizony téged. Az örömhír mindaddig csak utópia marad számodra, míg mindez a szívedig el nem ér. Hogy ez rólad is szól, helló. Hogy ez a te szabadságodat is jelenti. Mikor először megérint ennek a szele, új élet ébred benned. Másmilyen leszel. Szabad ember az, aki nem tartozik Istennek semmivel. Szabad lehetsz, és hirtelen, az életed már nem is a tiéd, és nincs is rá szükséged. Tudod, ki vagy és tudod, mi dolgod van. Tudod, miért élsz. Tudod, kiért élsz. Tudod. Hiszed. És ez a hit mélyebbről fakad, minthogy bármi megingathatná, mert ebben gyökerezik az, aki vagy. Korábban mintha semmi sem lettél volna ehhez képest. Viszont jött ez a bizonyosságérzet, és már semmi nem ugyanaz. Mert megváltoztál.

J é z u s   s z e r e t   t é g e d .

Add tovább!

Haza csak egy van

Haza csak egy van

Haza csak egy van. Visszhangzik a fejemben. Mert nemsokára hazamegyek, az ünnepekre. Azaz, haza, a szülői házba, édesanyámhoz. Hálás vagyok Istennek, hogy ezt még megtehetem: hazamehetek.

De bizonytalan vagyok. Tényleg csak egy hazám lehet? Akkor hogy van az, hogy amikor a munkám végeztével esténként felállok a géptől, akkor is hazaindulok? Vár a cicám, hogy vacsorázzunk, vár a félbemaradt könyv a kanapén.

Vagy hogy lehet, hogy amikor a gyülekezetembe megyek, akkor is hazafelé tartok? Nem csak ismerős arcok, engem is ismerő szívek. Egy találkozás velük találkozás Istennel.

De döbbenet, mert amikor reggel a munkába indulok is hazamegyek! Tudom, mi vár, honnan folytatom. Az asztal, a gép, a csapat, a szék csak ritkán változik.

De várjál csak, ha jól meggondolom, még barátaim is vannak, akikhez ha megyek, szintén szinte hazamegyek. Nem csak a helyet ismerem, a szívet is, aki fogad.

Lehet az, hogy még régi otthonaim felé járva is hazafelé vezet az út? Kaposvár is a hazám, hiszen hat évet töltöttem ott. Hazám Balatonberény is, ahol sosem laktam, viszont fél családom ott lakik! De még Veszprém is, ahol csak hétvégi suliba jártam, vagy Szeged, ahol csak kétszer jártam!

S a legfurcsább, hogy még Angliában is úgy éreztem, mintha csak hazalátogattam volna, amikor csak először jártam ott! Ismerős nyelv, ismerős kultúra, ismerős helyek. Ezen nőttem fel. És mégis, mikor a repülőre felszálltam Londonban, már alig vártam, hogy hazaérjek. Magyarországra, szülőhazámba.

Végül hazatérek majd akkor is, amikor utoljára lehunyom a szemem, hogy amikor kinyitom, meglássam azt, aki mindig is látott és akit születtem látni. Haza, pedig sosem jártam még ott, de még képeken sem láttam, sőt elképzelni sem tudom. Utolsó hazám lesz, s ha csak egy lehet, az egyetlen igazi hazám.

Így ment haza pár napja Debbie Gungor, annak a Mark Gungornak a felesége, aki által megismertem Istent. Nem ismerem Debbie-t személyesen, ritkán láttam képernyőn is, és sosem találkoztam vele, csak annyit tudok róla, amennyit Mark mesélt, ami azért nem is olyan kevés.

Nem kis része van neki is abban, hogy hiszek a gyógyító Istenben, hiszen 20 éve is azt mondták neki, hogy csak hónapjai vannak hátra, és velük együtt imádkoztam a legutóbb is néhány éve, amikor az Úr a halál torkából is kimentette őt. Életem első nagy bizonysága volt ez, Mark és Debbie voltak az elsők az életemben, akik megmutatták, milyen a végletekig bízni Istenben és nem csalódni. Ám ezúttal Debbie-t az Úr hazahívta, és én már nagyon várom a találkozást vele odahaza!

25487163_10155779653931145_4559936286323321454_o