Szeretetet, nem áldozatot

Szeretetet, nem áldozatot

Egyik nap, amikor már sokadjára viaskodtam Istennel egy dologban, és megelégelte, hogy erőnek erejével próbálom könnyek között meghozni az áldozatot őérte ezredjére is, akkor ezt a mondatot súgta a fülembe: a szeretetedre vágyom, nem az áldozatodra.

Egy szempillantás alatt elapadtak a könnyeim, teljesen meghökkentem. Több mint egy éve vívódtam valamin a szivemben, és kiderült, hogy még ha sikerülne is, nem is szerezne igazán örömet annak, aki miatt megtenném…. Nem kellett többet mondania, megértettem végre Hóseás próféta szavait: “Szeretetet kivánok, nem áldozatot…” (Hóseás 6,6).

Akkor értettem ugyanis meg, hogy ha igazán szeretek valakit, akkor nem áldozat őt választanom. Ha szeretem a munkám, nem is tűnik munkának. Ha szeretem a gyülekezetem, ki nem hagynám. Ha szeretem a házastársam, nem csalnám meg.

Vajon örülne a társa annak, aki ugyan nagy nehezen, de elhagyná a szeretőjét “a hitvese kedvéért”, ám miközben otthon van, másra se tudna gondolni, hogy ez mekkora áldozat a részéről és hogy milyen szörnyű, hogy nem lehet azzal, akivel a szíve szerint lenne? Hát ki vágyna ilyen áldozatra?!

Talán az nem is feltétlenül baj, ha az első lépés hazafelé ilyen vívódás, és az se baj, ha a küszöbig ilyen viaskodással telik az út. Valahogy el kell néha indulni, és elindulni jobb, mint meg se mozdulni. De ha ez már nem egy szakasz az életünkben, hanem hosszú távra maradtunk így, akkor valami elcsúszott a szívünkben, és éppen ideje hogy szeretettel töltsük meg, mielőtt a keserűség tönkreteszi az áldozatunkat.

Megértettem végre, hogy Isten is így elégelte meg az úgynevezett érte hozott “áldozataimat”. Mert soha nem is vágyott erre, hiszen én se vágynék ilyen szeretetre másoktól. Akárcsak én, ő is valódi szeretetre vágyik. Olyan szeretetre, amelyben nem is áldozat őt választani. “Mert Istent szeretni annyi, mint engedelmeskedni neki – ez pedig egyáltalán nem nehéz!” (1 Ján 5,3)

A „nem kell” szabadsága

A „nem kell” szabadsága

Egy muszáj-világban élünk. Szinte mindent muszájból csinálunk. Muszáj dolgozni. Muszáj több lábon állni. Nem elég egy szakma, egy munkahely. Semmi nem elég. Nem elég a kétszobás lakás. Nem elég az egy kocsi. Nem elég a mobil, a tablet is kéne. Nem elég a fizetésem. Muszáj kieresztenem a gőzt valahol, ha nem a konditeremben, akkor a gyerekemen. Muszáj rágyújtanom. Muszáj, hogy valaki akarjon engem. Értitek, ÚGY akarjon, ne csak úgy… Muszáj, különben nem vagyok boldog. Muszáj befejeznem az egyetemet. Muszáj gyakornokoskodnom már az egyetem alatt, mert valahol muszáj utána dolgozni. Muszáj, muszáj, muszáj.

Meddig lehet ezt bírni? Vagy meddig érdemes? Tényleg ennyi lenne az élet? Mindent muszájból csinálni az idealizált gyermekkor után, majd végül úgyis muszáj meghalni, de még előtte gyorsan muszáj legyártani legalább egy új robotmunkást a magunk helyére, hogy neki is muszáj legyen élnie.

Teljesen megváltozott az életem, amikor megtalált az üzenet: nem kell.

Nem kell odaadnom magam senkinek, amíg az a valaki gyűrűt nem húz az ujjamra.

Nem kell folytatnom a tanulmányaimat, ha nem érdekel, hanem dolgozhatok is.

Nem kell megnéznem azt a filmet, amiért nem tudok fizetni.

Nem kell magamhoz nyúlnom a pillanatnyi élvezetért.

Nem kell maszkot húznom társaságban, hogy szeressenek.

Nem kell csúnyának, idiótának, szerencsétlennek éreznem magam.

Nem kell.

Szabad vagyok. Az az Isten alkotott, aki a szabadságot mindenek felett tiszteli. Nekem is megengedte, hogy lázadjak ellene foggal-körömmel. De megtalált a világ másik pontjáról, megszólított, hogy hívjam meg az életembe, mert anélkül ő biza nem jön. Pedig már mindenét odaadta, hogy velem közösségben lehessen, de rajtam is múlik, hogy ezt akarom-e. Kopog az ajtón, de csak én nyithatom ki. Lehetőséget kínál, a legjobb életet, amit élni lehet, és mégis, egyetlen percet sem követel az életemből, amit nem önként adok neki.

Márpedig, ha az a valaki, aki az egész univerzumot létrehozta, ennyire végletekig tiszteli a határaimat, akkor én miért nem tisztelem saját magam? Miért nem élek a szabadsághoz való jogommal? Miért kötöm magam gúzsba tárgyakhoz, szokásokhoz, emberekhez? És miért nem hallgatok arra, aki ekkora szabadságot adott nekem?

Megfordult velem a világ, mikor ez az üzenet végre elért a szívemig. Szabad lettem életemben először és a szabadságom egyből oda is adtam annak, akitől kaptam: Jézus Krisztusnak.

Jézus, a mártír. Ja, NEM.

Jézus, a mártír. Ja, NEM.

Nagyszombat: a nap, amikor kezdem sejteni, hogy a feltámadása nélkül még Jézus halála is értelmetlen lett volna. Jézus nem volt mártír. A mártírok nem szoktak feltámadni. A mártírok attól mártírok, hogy meghalnak és halottak maradnak. Jézus viszont feltámadt, szóval életben van, következésképpen ő nem lehet mártír.

Senki nem azért követi Jézust, mert meghalt. Azért követjük, mert meghalt és FELTÁMADT. Ezt Pál apostol is így gondolta, és így fogalmazta meg keresztény testvéreinek: “Ha Krisztus nem támadt fel, akkor semmit sem ér a hitetek!”* Hoppá. Semmit? Semmit! Semmit?! Semmit!!! Ha Jézus nem támadt fel, akkor nem érdemes hinni benne! Nade Pál uram, hogy lehet ilyet mondani?

Nem a megfeszített Krisztust szeretjük? Ott van minden templomunkban. Ott van a nyakunkban, ezüstbe, aranyba öntjük. Átérezzük a fájdalmát, ahogy a szegek és a töviskorona és a lándzsa…

Mégis mire ez a felhajtás? Nem hal meg minden ember? Nem ez a sorsunk? Miért nem lehet ebbe beletörődni? Miért kellett egy kétezer éve élt zsidó asztalosnak visszajönnie a halálból ahhoz, hogy értelme legyen az életemnek a harmadik évezredben?

Hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk még egyszer a kereszthez. Mert ha nem értjük, miért olyan fontos az, hogy Jézus feltámadt, akkor valójában nem is értjük, mi történt nagypénteken.

Két embert feszítettek keresztre Jézussal egy napon. Mire őt megfeszítették, a két lator már függött. Viszont mikor későre járt, a szomszédai lábát eltörték, hogy gyorsabban haljanak meg, de Jézusét már nem kellett, mert ő már halott volt. Azért, hogy biztosra menjenek, átszúrták a halott Jézus szívét. Nem kétséges. Jézus egyszerűen túl gyorsan halt meg. Vajon miért?

Talán mert gyenge volt, mert túlságosan kifáradt? Igen, megkorbácsolták. Igen, felcipelt egy vaskos fadarabot a hegyre. De ez nem volt egyedi dolog. Sokszor meg is kapjuk. Nem Jézus volt ám az egyetlen, akit keresztre feszítettek! És tényleg. A kereszt borzalmasabb, mint bármi, amit átéltem életemben. Brutális kivégzési forma, ki tudja, talán a legbrutálisabb a történelem során. De Jézus semmiképp sem volt egyedüli eset.

Sőt, az igazság az, hogy ha leragadunk a kivégzési formánál, ha leragadunk a rómaiak brutalitásánál… Sosem fogjuk megérteni, mi történt a kereszten.

Jézust nem ekkor akarták először kivégezni, de korábban minden merénylet meghiúsult ellene. Meg akarták kövezni egyszer, ő kisétált a tömegből, és egy haja szála se görbült. Ravasz kérdésekkel bombázták, hogy letartóztathassák vagy felhergeljék a tömeget ellene. Végül már hajlandóak voltak törvényt is szegni, csakhogy eltegyék láb alól az éjszaka leple alatt, de akkor meg nem találták sehol. Nem is akarták az ünnepek (a zsidó páska) alatt megpróbálni, nehogy balhé legyen a rómaiakkal. Csakhogy nem volt más lehetőség. Jézus ekkor engedte magát elfogatni, kvázi ő maga küldte le Júdást: most tedd meg! Egyetlen ujjal sem érhettek hozzá, amíg ő maga nem adott engedélyt rá.

De akármilyen brutális is volt, Jézus kivégzése csak színjáték volt. Átérezhetjük a keresztút fájdalmát, de nem abban van a megváltásunk. Vajon nagyobb lehet-e a tanítvány a mesterénél? Vajon vért izzadhat-e a világ teremtője és megváltója a keresztrefeszítése miatt, ha később követőinek ezrei mentek dalolva a keresztre? Jézus nem mártír volt, hanem megváltó. Nem meghalni jött, hanem megváltani. A keresztnek meg kellett történnie és pontosan úgy, ahogy történt, hogy beteljesedjen az összes ószövetségi írás a megváltóról. De mindez csak a jel, hogy felismerhessük, mi történik.

Jézus a kereszten nem sokat beszélt. Érthető. Miközben épp kínzó lassúsággal fullad meg az ember, nem sok kedve van beszélni. Néhány dolgot azonban mondott, és az egyik ez volt: “Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”** Hogy micsodaaa?? Nem ő volt Isten Fia? Mégis miért hagyta volna el őt az Atyja élete legmélyebb pontján? Miféle Isten az ilyen? Mi van?! Mi folyik itt? Mindig is tudtam, hogy tele van a Biblia ellentmondásokkal!

Ácsi, ácsi… A hitünk éppen ezekben a látszólagos ellentmondásokban rejlik. Valójában nem is ellentmondás, csak addig az, amíg meg nem értjük. És ha pont ezeket söpörjük véka alá, pont a hitünk lényege veszik oda. Szóval pont ez a lényeg.

Jézus ugyanis nem azért halt meg, mert a rómaiak keresztre feszítették. A rómaiak tényleg keresztre feszítették, ez történelmi tény. És meghalt, ez is történelmi tény. De azért az elég fura lenne, ha Istent megölhetné az ember, nem? Kiszolgáltatta magát embereknek, de azt, aki az életet teremtette, az élet forrása maga, azért azt nem lehet csak úgy megölni, hacsak nem ő maga adja oda az életét. Nem véletlenül nem tudtak ártani neki korábban. Ember egyszerűen képtelen erre.

Valójában az történt, hogy Isten, az Atya másképp látta a kereszten függő fiát, mint bármikor előtte vagy utána! Ugyanis már nem a fiát látta a kereszten, hanem a világ összes hibáját. Mindent, amit az emberiség elvétett. Minden igazságtalanságot, amit ember valaha elkövetett. Jézus magára vállalta, az Atya rátette ezt, és ő vált minden szennyé, amit Isten ki nem állhat. Elfordult tehát tőle, és Jézus ezt az elhagyatottságot élte át, amikor magányában felkiáltott. Majd az Atya összezúzta és kivégezte a saját, egyetlen, elsőszülött fiát. Minden bosszúját és haragját kitöltötte rajta. És Jézus meghalt.

Ez volt hát nagypéntek.

De a tanítványoknak a nagyszombat volt a legszörnyűbb. Ugyanis Jézus halálával minden álmuk szertefoszlott Uruk királyságáról. Amíg Jézus még élt, még lélegzett, addig még volt halvány reményük arra, hogy Isten megmenti. Mégiscsak az ő fia. De Jézus utolsó lélegzetével ez a remény füstté vált. Gyorsan eltemették egy közeli ideiglenes sírba, mert lassan lement a nap, amivel kezdetét vette a szombat, amikor a kisujjukat se mozdíthatták meg. Az életüket féltve bezárkóztak vagy menekültek.

Szóval… Miért nem ér semmit a hitünk, ha Jézus nem támadt fel? Mert az azt jelentené, hogy Jézus áldozata nem volt elég. Azt jelentené, hogy Isten ugyan rázúdította a haragját és megölte őt, de még mindig maradt abból haragból, még mindig nem vagyunk megmentve. Így egy cseppet sem lennénk előrébb. Ha Jézus nem támadt fel, akkor hiábavaló volt a halála.

Az örömhír attól örömhír, hogy harmadnapra Jézus bizony feltámadt. Ezt ünnepeljük vasárnap, ezt ünnepeljük holnap. És amúgy mivel ő azóta is él, ezt tulajdonképpen kétezer éve ünnepeljük. Bizony Jézus halála elég volt az egész emberiség minden bűnének eltörléséhez. Érted is elég volt, értem is elég volt, az anyósodért is elég volt, a rosszcsont tesódért is elég volt, még a portás bácsiért, a fordászodért, a kallerért is elég volt! Mindenkinek minden bűnére elég volt. Isten megtalálta a módját, hogy kibékítse önmagával az emberiséget. És ezt meg is valósította Jézus Krisztus személyében.

FELTÁMADT! Él! Ez a legjobb hír a világon!

* 1Kor 15,17
** Mt 27,46

Mi is az evangélium?

A Bibliában négy evangélium van, ezt sokan tudják. De miért evangélium ezeknek a bibliai könyveknek a címe? Az egyházi közegben felnőttek még azt is tudják, hogy az evangélium jelentése “jó hír” vagy “örömhír”. De ha megkérdeznénk, hogy mi is ez a jó hír, vagy örömhír, kevesen válaszolnának pislogás nélkül, még azok közül is, akik amúgy ezt a bizonyos örömhírt vallják életük forrásának.

Mi is az evangélium? De tényleg! Ez a legfontosabb kérdés! Ugyanis az evangélium nem csak 4 vékonyka könyv a Bibliában, valójában az egész Biblia az evangéliumról szól. Nem csak az újszövetségi könyvek hírnökei az evangéliumnak, hanem ugyanennek az örömüzenetnek az előhírnökei az ószövetségi könyvek is. Kulcskérdés tehát, hogy mi is ez az örömhír!

Az evangéliumok a Bibliában azzal kezdődnek – miután leírják Jézus Krisztus születését, bemerítkezését a Jordánban, illetve megkísértését a pusztában -, hogy Jézus elkezdi hirdetni az evangéliumot. Márk például így fogalmazza ezt meg: Miután Jánost fogságba vetették, elment Jézus Galileába, és így hirdette az Isten evangéliumát: “Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.” (Márk evangéliuma 1. fejezet/rész 14-15 vers)

Mivel Jézus Krisztus volt az első hirdetője az evangéliumnak, azt hiszem, ezek alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez az egyetlen mondat nem más, mint az első, eredeti, igazi formája az evangéliumnak, örömhírnek, örömüzenetnek, ami nevezzük bárhogy is, így szól: Betelt az idő, és elközelített már az Isten országa: térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban.

De mit is jelent ez a mondat pontosan?

Betelt az idő

Mit jelent az hogy betelt az idő? Arról van szó, hogy eljött az idő, amire vártatok most válik valósággá. Átélted már, milyen az, amikor megígérnek neked valamit és egyszer csak valóra válik? Örömmel töltött el, ugye? Ez az örömhír első pontja: amire egész eddigi életedben vágytál, az létezik, megvalósult!

elközelített már

Mi az, hogy elközelített már? Azt állapítottuk meg az előbb, hogy valósággá vált a megígért és vágyott dolog, de vajmi keveset érne, ha nem lehetne a miénk! Pedig az, hogy a kívánt dolog valóság, akkor igazán nagy öröm, mikor kiderül: közel is van, elérhető, itt van, látható és megtapasztalható.

az Isten országa

Jó, de mi az a dolog, amire vágyunk, megvalósult és elérhető? Ez nem más, mint Isten országa. Az, ami után egész életünkben sóvárgunk, az az élő Isten uralma. Ugyanis Isten országának államformája nem demokrácia, hanem királyság, ahol – hiszen az ő királyságáról van szó – ő a király. Ez fantasztikus hír! Egy ország, ahol Isten a király? Hogyan kaphatok állampolgárságot?

térjetek meg

Hát így. Térjetek meg, ami a hazatérés, megfordulás szinonimája. Arról van szó, hogy születése után minden ember – kivétel nélkül – egy ponton elfordul Istentől, és elindul egy vele ellentétes irányba, azaz elkezd távolodni tőle. Megtérni csak annyit jelent, hogy megfordulunk, azaz visszafordulunk Isten felé, és innentől kezdve közeledünk feléje, nem távolodunk.

higgyetek az evangéliumban

De miért fordulnánk vissza Isten felé? Senki nem fordulna vissza, ha nem ez lenne a jól felfogott érdeke. Csak akkor fog menni a hazafelé fordulás, ha hiszünk az evangéliumban, vagyis abban, amit az előbb vázoltunk fel, hogy Isten királysága valóságos és elérhető, és abban is, hogy ez egy jó hír! Az evangéliumnak az is a része, hogy ez egy örömüzenet, vagyis örömre ad okot.

De miért örüljek ennek?

Természetes, ha felmerül benned a kérdés, hogy miért ad örömre okot, hogy Isten királysága valóságos és elérhető. Ez a döntő kérdés az életünkben, ami meghatározza az istenkapcsolatunkat. Isten jó? Jó az nekem, hogy van Isten? Ez a kétely hajtotta az első embereket arra, hogy elforduljanak Istentől, és ez a kétely fordít el ma is mindenkit Istentől.

Döbbenet, hogy döbbenet, de Isten jó!

Miért?

Mert erről tanúskodik a minket körülvevő világ. Isten adott életet minden embernek, még azoknak is, akik elfordulnak tőle. Minden ami jó ebben a világban, az ő valamely tulajdonságát tükrözi vissza.

Szülői, házastársi, baráti szeretet? Mindet az ő szeretéről mintázták.

Emberi tudás, bölcsesség? Az ő ajándéka.

Szépséget látsz a természetben? Csak az ő szépségét tükrözi vissza.

Mindaz, ami ebben a világban jó, az tőle van.

Miért csak a jóért felelős? Miért van tele az általa teremtett világ fájdalommal?

A világban tapasztalható rossz dolgok, a fájdalmak egy dologból fakadnak: abból, hogy elfordulunk Istentől. Mivel Isten az élet és minden jó teremtője, tőle elfordulni annyit jelent, mint elfordulni az élettől, a jótól.

Mivel Isten az élet alkotója, ő tudja egyedül megmondani, hogyan érdemes élni az életet, amit ő talált ki. Ha egy programozó ír egy programot, akkor csak az a programozó tudja legjobban, hogyan működik az adott szoftver. A felhasználók a legpontosabb információt tőle kaphatják arról, mi hogyan működik. Támaszkodhatnak a tapasztalataikra is, vagy megkérdezhetnek más felhasználókat is, de legjobban akkor járnak, ha elolvassák az alkotó által írt használati utasítást. Van ilyen használati utasításunk Istentől is: a Biblia ezt a szerepet is betölti.

Az, hogy a rendeltetésének megfelelően éljük-e az életet, avagy Istennel vagy nélküle, az egyrészt társadalmi, másrészt egyéni felelősség is egyben.

Társadalmi felelősség, és mivel az emberiség mint olyan elfordult tőle, egy bukott világban élünk, ahol nem Isten eredeti szándékai érvényesülnek. Kollektíve azt mondtuk és mondjuk Istennek folyamatosan, hogy köszönjük szépen, nem kérünk belőle. Miért lenne hát köteles velünk maradni? Emiatt vannak betegségek, katasztrófák. Az, hogy van még jó a világban, az az ő kegyelméből fakad – lázadásunk ellenére sem hagyott magunkra bennünket teljesen. Hogy honnan tudhatjuk ezt? Onnan, hogy van még élet a földön!

Másrészt ez egyéni felelősség is, emiatt a saját életünkben sem az ő eredeti terveinek megfelelő minőségben éljük meg mindig az életet. Az, hogy tapasztalunk jót is az életünkben, tőle való elfordulásunk ellenére is, az meg nem érdemelt jó csupán, és csakis az ő irgalmának jele.

A rossz tehát igazából három dolognak lehet a következménye:
– a világunk bukásának következménye (pl. természeti katasztrófák)
– más emberek bukásának következménye (pl. terrorcselekmények)
– saját bukásunk következménye (pl. abortusz)

A példák persze disztilláltak, a legtöbbször nem ennyire egyértelmű a helyzet. A legnehezebb a harmadikat belátni. A saját felelősségünket szeretjük elhárítani. Ha bármi rossz ér minket, általában áldozatként tekintünk magunkra, nem elkövetőként. Pedig pont az a ritka, amikor ez a helyzet.

De visszatérve az eredeti kérdéshez…. Miért is felelne Isten a rosszért? Milyen alapon vádolhatnánk az élet Istenét azzal, hogy ő a rossz?

Pont ezért olyan jó hír, hogy Isten királysága valóságos és itt van! Mert ez azt jelenti, hogy megélhetjük az életet úgy, ahogy ő azt eredetileg tervezte. Meggyógyulhatunk a testi-lelki betegségekből, sérelmeinkből, hibáinkból és élvezhetjük az életet. Ez pedig egy valóságos, és megtapasztalható dolog. Visszafordulhatunk Isten felé, ahonnan az élet fakad.

Szuperpozícionált Isten

Néha kissé furcsán néznek rám, amikor kiderül, hogy hiszek Istenben. Ez  ugyanis látszólag ellentmond annak, amilyennek tartanak. Amióta az eszemet tudom, azóta rajongok ugyanis a matematikáért, és semmit sem fogadok el igaznak anélkül, hogy megvizsgálnám vagy megérteném. Kitartó vitapartner vagyok, és csakis észérvekkel lehet meggyőzni. Ami nem logikus, nem bizonyított, azt nem fogadom be a világképembe. Ezt sokan tudják rólam, még ha nem is fogalmazzák meg így, hiszen én sem így szoktam bemutatkozni. Csakhogy ez alapján élem a mindennapjaimat, bárkivel beszélgetek, ehhez tartom magam.

Látszólag tehát racionális ember vagyok. Ezért lehet olyan döbbenetes, hogy mégis hiszek Istenben, ráadásul nem akármilyen Istenben, hanem a teremtő Atyában, aki hús-vér emberré lett Jézus Krisztus személyében, akiről az a meggyőződésem, hogy 2000 évvel ezelőtt élt és meghalt, hogy megmentse az egész világot, feltámadt, bizonyítva ezzel, hogy meg is mentette a világot, majd elküldte a saját Szellemét a követőinek és azóta is velük van minden nap. Mindennek a tetejébe még egy csomó minden mást is valóságosnak tartok, amiről általánosan elterjedt nézet, hogy képtelenség: csodás gyógyulásokat, jeleket, próféciákat. Hogyan állíthatom ezek után azt, hogy logikusan gondolkodom?

A hit és a tudomány nem összeegyeztethető. Ezt sulykolták belém is. Persze, vannak a csodabogarak – mint mostmár ezekszerint én is? -, akik bár otthonosan mozognak a tudomány világában, mégis hisznek. Dehát a kivétel erősíti a szabályt. Toleranciából elfogadjuk őket, elvégre a légynek sem ártanak, de azért egy kicsit bogarasnak tartjuk őket. Könnyű azoknak a hitével nem törődni, akiket nem tartunk magunknál okosabbnak, merthát mi már eljutottunk arra a következtetésre, hogy Isten nem létezik. Akik nálunk butábbak – vagy legalábbis annak tartjuk őket – azok, nos, ők így jártak, majd előbb-utóbb úgyis rájönnek, vagy hülyén halnak meg, ez van. Nade ha valaki olyan hisz, akire felnézünk, az már egészen más tészta…

Azt én sem vitatom, hogy Isten léte nem bizonyítható. Ez teljesen természetes, hogy így van, sőt a Biblia meg is magyarázza, hogy miért, bár sovány vigaszt nyújt, mert azt állítja, hogy igazából ezt magunknak köszönhetjük.  Valahogy úgy illusztrálnám, hogy Isten kicsit olyan, mint az a híres macska Schrödinger gondolatkísérletében. Erwin Schrödinger osztrák fizikus egy gondolatkísérlettel kívánta illusztrálni a kvantumfizika egyik állításának abszurditását. A gondolatkísérlet eredeti változata Einsteintől származik egyébként, aki így fogalmazta meg:

Tegyünk egy macskát egy bunkerbe egy olyan robbanószer társaságában, ami a következő egy órában vagy felrobban vagy nem, 50-50 százalék valószínűséggel. Zárjuk be a bunker ajtaját. Egy óra múlva a macska vagy életben van vagy nincs. A kvantumfizika törvényei szerint bizonyos értelemben ebben a pillanatban a macska igazából életben is van, meg nem is, és mindaddig ebben a szuperpozíciónak titulált állapotban marad, amíg ki nem nyitjuk a bunker ajtaját és be nem nézünk rajta, amikor is a valóság összeomlik a két lehetséges kimenetel egyikébe 50-50 százalék valószínűséggel.

Itt egy cuki macskás videó az egészről (van magyar felirat is):

Akármilyen abszurdnak hangzik ez a macska esetében, szerintem Istennel valahogy mind így vagyunk. Gondosan bezártuk egy dobozba rögtön öntudatra ébredésünk után, avagy tulajdonképpeni önálló életünk elején, és ezek után csodálkozunk azon, hogy nem látjuk. Pedig mindaddig, amíg a végére nem járunk, addig Isten vagy létezik vagy nem. Tulajdonképpen létezik is, meg nem is. Amíg nem nyitjuk ki a dobozt, és nem nézünk bele, addig igazából nem is annyira meglepő, hogy nem tudjuk, létezik-e vagy sem.

A Biblia szerint volt idő, amikor Isten a földön járt-kelt, sétálgatott az emberek között és beszélgetett velük. Csakhogy az emberek fellázadtak ellene, aminek az lett többek között az egyik következménye, hogy Istent többé nem láthatták. Akár elfogadjuk a Biblia magyarázatát, akár nem, úgy gondolom, hogy a mai világban tényleg az az általános tapasztalat, hogy Isten nem látható. Márpedig, ha valami nem látható, nem tapasztalható meg, akkor annak a létezését nem lehet bizonyítani. Amíg nem tudjuk kinyitni Schrödinger bunkerjét, hogy megnézzük, Isten létezik-e vagy sem, addig az is lehet, hogy létezik, meg az is, hogy nem, esetleg létezik is, meg nem is.

Felmerül a kérdés, hogy hogyan nyitható ki az ajtó? Erre a kérdésre a válasz Jézus Krisztus. Ő a megoldás arra, hogy bezárult a bunker ajtaja. Az ő személyében hosszú évezredek után Isten sétált újra a Földön az emberek között. Újra lehetett vele beszélgetni, újra meg lehetett ismerni. Az a bizonyos kereszt pedig az ajtó kulcsa, amit örökre elfordított a zárban és azóta is folyamatosan kopogtat az ajtón, nekünk már csak ki kell nyitni, hogy meglássuk az igazságot.

Najó, de mit jelent az, hogy Jézus kopogtat és hogyan nyithatjuk ki az ajtót? Nagyon egyszerű, járjunk utána azoknak az istenélményeknek, amiket hallunk. Valaki azt állítja, hogy megérintette Isten? Beszéljünk vele, mit is ért ez alatt, ne hagyjuk annyiban. Valaki azt állítja, hogy látott csodát? Oké… de kérdezzük meg, hol volt ez, mikor történt, mit is látott, ha lehet, menjünk el megnézni a saját szemünkkel is. Valaki azt állítja, hogy személyes kapcsolata van Istennel? Nézzük meg, hogyan él, hiteles-e számunkra, és ha igen, faggassuk, kövessük, tegyünk meg mindent, hogy megértsük. Olvassuk el a Bibliát, ne elégedjünk meg a gyerekmese verzióval, amit x évtizede sem figyelmesen hallgattunk. Legyünk nyitottak, de gondolkozzunk kritikusan, vagyis legyünk bölcsek és értelmesek, keressük Istent kitartóan, és kétségkívül találni is fogunk választ a kérdéseinkre.